Az érzés, ami nap mint nap maga alá gyűrte a lelkem… hogy ennek vége kell lennie. Hogy nem akarok, és nem is fogok így tovább élni. Nem vele, mellette. Vagy inkább már ellene. A valóság fájdalmas volt – úgy éreztem, majdnem teljesen elvesztettem a kapcsolatot azzal az emberrel, akihez egykor boldogan költöztem be addigi életem közepes méretű bőröndbe csomagolt kelléktárával. Akivel mindent megbeszéltünk, de aztán már nem egyetértés, hanem vita lett a vége bármilyen téma felhozásának.
Egy ideig türelmes voltam, vártam, én engedtem, de ezek nem hoztak javulást. Amikor felvetettem, hogy keressünk fel egy párterapeutát, nagyon csúnyán összevesztünk. Én annyit mondtam, „ez így nem mehet tovább”, ő pedig becsapta az ajtót és elment.
Ottmaradtam, azon kapva magam, hogy a kedvenc kávésbögrémbe potyognak a könnyeim. Kiöblítettem hát, megtöltöttem az aznap reggel főzött feketéből maradt utolsó adaggal, és odaléptem a hálószobaablakhoz. Épp úgy, mint az első délutánon, amikor még csak ismerkedtem a lakással… már akkor, az esti szürkületben a fák szabálytalan szépségébe és az ott fészkelő madarak estét váró csivitelésébe feledkezve úgy éreztem, ez a legszebb hely a világon. Az otthonom. Akkor lépett be a szobába ő, de nem szólt. Én szólaltam meg. „Gyönyörű” – leheltem az ablakra, ő pedig mögém lépett, és szívet rajzolt a párafoltra. Nem telt bele két hét, ennél az ablaknál állt az íróasztalom, rajta a bögrével, amin az állt: „kreatív királylány”. Minden nap, minden órában, ha csak ránéztem erre a bögrére, ő jutott eszembe, és az, mennyire szeretem.
„Mi változott?” – kérdeztem magamtól, amint könnyes szemmel bámultam a szabálytalan fákat, és hallgattam a madarakat. A válasz is egyszerű volt: olyan gyorsan kimondtam, mint ahogy végigszaladt az agyamon az a rengeteg varázslatos perc, amit vele töltöttem. A kirándulások, meg ahogy szombat reggelenként ő készített reggelit (abban a bő boxeralsóban, ami mindig lecsúszott, így rántottakavarás közben táncmozdulatokra emlékeztető mozgással próbálta a helyén tartani). Amikor a kutyámmal játszott, amikor meglepett azzal a karkötővel, amit azóta is csak egyszer mertem viselni, nehogy elhagyjam, hisz olyan gyönyörű… vagy amikor a Balatonnál álltunk életem legszebb naplementéjét nézve, és ő először mondta, hogy szeret.
„Semmi sem változott” – leheltem az ablakra, gondolatban pedig hozzátettem: csak hülyék lettünk. Elmosolyodtam, és már tudtam, mi lesz az az egyetlen szó, amit mondani fogok neki, amikor hazaér.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest